Robert Adams írások - előzetes

Ki is volt Robert Adams?
Pár szót szól önmagáról:

Január 21én születtem New York-ban, Manhattan-ben. Kezdettől fogva, amennyire emlékszem, bölcsős koromban egy szürke szakállú, fehér hajú, körülbelül két láb magas kicsi ember jelent meg számomra a bölcső másik végénél, és zagyvaságoknak tűnő dolgokat mondott nekem. Én azt hittem, hogy ez a normális, és mindenki ezt tapasztalja. Gyerekként persze semmit sem értettem abból, amit mondott. Csak a későbbi években jöttem rá, amikor könyveket kezdtem olvasni, hogy ez az ember Sri Bhagvan Ramana Maharshi volt. De mindazonáltal, hétéves koromig kb. megjelent előttem, aztán ez elmaradt.

Akkor valami nagyon érdekes dolog történt velem. Valahányszor akartam valamit, egy cukorkát, egy játékot, háromszor vagy négyszer kimondtam Isten nevét, és megjelent valahonnan. Ha cukorkát akartam, például, azt mondtam: „Isten, Isten, Isten.” Valaki hozott nekem, vagy előkerült valahonnan. Amikor iskolás lettem, sohasem tanultam. Mikor eljött a számonkérés ideje, azt mondtam, hogy „Isten, Isten, Isten”, és jöttek a válaszok. Amikor hegedülni akartam, édesanyám azt mondta, hogy túl nehéz lenne a játék számomra, ezért inkább nem vesz nekem hegedűt. Ezért azt mondtam: „Isten, Isten, Isten”, és néhány órával később megjelent a kb. öt éve nem látott nagybácsikám, és hozott magával egy hegedűt. Úgy gondolta, hogy szükségem van egy hegedűre. És ez így ment folyton-folyvást, amíg iskolába nem mentem.

Amikor tizennégy éves voltam, egy furcsa jelenség történt. A középiskolai osztályomban voltam.  Kb. harmincöten voltunk. A tanítót Mrs. Rileynek hívták. Nyomott vagy háromszáz fontot, és amikor dühbe gurult fel s alá ugrált, annyira fel szoktuk bosszantani. Azt csináltam, hogy elkértem az egyik lánytól egy gombostűt, és volt egy sarokvas a szék hátsó részén. A tűt a sarokvashoz ragasztottam, és megpengettem, hogy felbosszantsa. Nem tudta, honnan jön a zaj, és le-föl ugrált, nagyon érdekes jelenet volt.

Mindenesetre végéhez érkezett az időszak, és záróvizsgát kellett tennünk. Ez egy matek teszt volt. Sohasem tanultam, így hát nem tudtam semmit. Ezért azt mondtam: „Isten, Isten, Isten.” A válaszok helyett a szoba tele lett fénnyel, egy szikrázóan ragyogó fénnyel, ami a napnál ezerszer fényesebb volt. Olyan volt, mint egy atombomba, egy fénybomba, de nem volt egy égető fény. Szép, fényes, csillogó, meleg izzás volt. Ha csak rágondolok, arra késztet, hogy megálljak és elámuljak. Az egész szoba, mindenki, minden belemerült a fénybe. A gyerekek mindegyike fényrészecskék miriádjainak tűnt, aztán azon kaptam magam, hogy beleolvadok valahogy ebbe a fényes létbe, tudatosságba. Egybeolvadtam a tudatossággal. Nem testen kívüli tapasztalat volt. Testen kívüli tapasztalat akkor következik be, amikor a lelked elhagyja a testedet. Ez teljesen más volt. Felismertem, hogy nem vagyok a testem. Ami a testemként jelent meg számomra, nem volt valóságos. És túlléptem a fényen bele a színtiszta sugárzó tudatosságba. Mindenütt jelenlévővé váltam. Individualitásom beleolvadt a színtiszta abszolút üdvösségbe. Kiterjedtem, az univerzummá váltam. Leírhatatlan érzés. Totális üdvösség, totális öröm voltam.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy a tanár rázott engem. Már minden tanuló eltávozott. Én maradta, egyedül az osztályban. A tanár rázott engem, és én visszanyertem az öntudatomat, az emberi öntudatomat. Az az érzés soha nem hagyott el engem.

Ed Muzika:


Robert a hagyományos értelemben nem volt egészen Ramana Maharshi tanítványa. 14-éves korában ébredt fel, öt évvel később ment Indiába. De Ramana révén jutott végső megértésre felébredése természetével kapcsolatban.
Robert a valaha látott legszokatlanabb ember volt. Nem e világon élt. Semmilyen nyomot nem hagyott. Ismeretlen és megismerhetetlen volt. Kerülte a nyilvánosságot, ezért életében kevéssé ismerték.
Nem sok tanítványa volt. Azt mondta, tíz olyat akar, akik őt követően tanítani fognak. Mivel betegsége miatt nem dolgozhatott, és a nyilvános megjelenést kerülte, ezért viszonylagos szegénységben élt. Azt mondta, a legkevesebbel sem tud törődni, és ha nem feleségéért és nővéréért tenné, semmit sem csinálna.
Órákat ült ablakában a sedonai Capitol Butte-nél, pislogás, szemrebbenés nélkül. Elmondása szerint folyamatosan Sahaja Samadhiban volt.
A legtöbben a körülötte lévők közül csak a leghomályosabb tudomással bírtak létezési állapotáról, a Turiyáról, az Önvaló belső békéjének Negyedik Állapotáról, ahol semmi nem létezik objektumként számára. A külső világ nem létezett. Nem léteztek számára mások, tőle elkülönült objektumokként. Egyedül az Önvaló létezett.
Csupán a valótlanság álmából (imagináció, gondolkodás, imaginációs folyamat, Maya) való felébredés két útját tanította – ön-kutatás, amely során az én érzés, a létezés érzés belsőleg kerül követésre, lefelé a hamis énhez kötött testen, és emberi létezésen keresztül, az abszolút Nagy Énjéig, a mozdulatlan Önvalóig.
Beszélgetése során mindössze két problémára fordított figyelmet: a világ nem valódi, ezért ne törődj vele; igaz Önvalódnak a testedhez vagy emberi mivoltodhoz semmi köze, és az Önvaló gyökerének a megtapasztalásáig ön-kutatás által, vagy a gurunak való teljes önátadás által lehet eljutni.