Ha megfigyeljük, láthatóvá válik, hogy a képek és a szavak mögött létezik egy hajtóerő. Ez a gondolkodás, az elme ténykedésének vágya, hogy elfoglalja magát bármilyen beérkező információval, amit csak talál, és így kitöltse a hézagokat. Észrevehetjük a „gondolatalakítás" késztetését, amely „személytelen". Jobban megvizsgálva kiderül, hogy nincs is egy „én", amely a gondolatokat gondolja. Sőt az „én" alig avatkozik be. Még az is nehézséget okoz számára, hogy közbevessen néhány értelmes szót vagy gondolatot. Amikor képes rá, ezt a beavatkozást „összpontosításnak" nevezzük, de a csacsogást és a zavaró tényezőket erőfeszítéssel és energiaráfordítással kell félretolnunk, hogy egy logikusan összefüggő gondolatsort rakjunk össze.
Ennek a folyamatnak az első szakasza abból áll, hogy a kívánt tárgyra összpontosítva, az elme tartalmának folyamát az elmélkedéshez választott témára korlátozzuk. A pszichológusok erről úgy vélekednek, hogy a gondolatok áramát ösztönkésztetések határozzák meg, vagy a gondolatok tartalma a képzettársításoknak és a kondicionálásnak megfelelően szerveződik. Minden elméletgyártás a gondolatok természetéről azt feltételezi, hogy van egy benső „gondolkodó", egy láthatatlan emberke, aki felelős ezért az állandó, többtényezős folyamategyüttesért, amelyet elmeműködésnek nevezünk.
Egyesek számítógéppel vizsgálják ezeket a jelenségeket, és abban bíznak, hogy sikerül mesterséges intelligenciaként működő programot létrehozniuk. Ezek azonban a legjobb esetben is csak bizonyos korlátozott logikai folyamatokat utánoznak. Az elme egészének sokrétű, összetett folyamatai nem lineárisak, és nem szoríthatók a newtoni paradigma keretei közéi, ezért számító-géppel nem modellezhetők. Az elme alapvető tartalmát leginkább látszólag véletlenszerű vagy kaotikus összetételként jellemezhetnénk, amelybe logikus, ésszerű vagy értelmes eszmefuttatások vegyülnek, de hamar visszaolvadnak a szüntelen fecsegés zajába.
Az értelmes logikai összefüggések időszakai kaotikusan jelennek meg. Az elme a valóságra összpontosító, meghatározott sorrendet követő feldolgozás rövid időszakait ugyanolyan véletlenszerűen választja, mint a merengés, képzelődés vagy ábrándozás pillanatait. Az intuitív ugrások figyelmeztetés nélkül történnek. Ugyanekkora a valószínűsége az olyan időszakoknak, amikor a gondolatok elakadnak, elenyésznek, kihagy az emlékezet, vagy különböző gondolattöredékek tűnnek el egy végtelen útvesztőben.
Egyvalami biztos: az elme teljes mértékben megbízhatatlan. Egyáltalán nem támaszkodhatunk rá. Elfelejti magával vinni a kulcsot a munkahelyre, egy idő után nem emlékszik a telefonszámokra és a címekre, bosszúságot és csalódást okoz. Az elme tisztaságát érzelmek, érzések, előítéletek, vakfoltok, tagadások, kivetítések, üldözési tévképzetek, szorongások, félelmek, megbánások, aggodalmak, nyugtalanság zavarják meg, továbbá a szegénység, öregség, betegség, halál, kudarc, elutasítás, veszteség és sorscsapások rettegett rémképei. Mindezek mellett az elmét ártatlanságában is hibásan programozták be a hirdetett eszmékkel, politikai jelszavakkal, vallási és társadalmi dogmákkal, a tények folyamatos elferdítésével, nem is beszélve a dolgok meghamisításáról, a félreértésekről, tévítéletekről és a félretájékoztatásról.
Még a gondosan szervezett és fegyelmezett hagyományos társadalmi intézményeknél is mindennaposak a hibák, például a jogi és bírósági eljárások esetén (ami a DNS-vizsgálatokból egyértelműen kiderül). A szemtanúk újra és újra hatalmasat tévednek. Az elme elsődleges fogyatékossága nem a többnyire használhatatlan vagy hibás tartalom, hanem az, hogy képtelen megkülönböztetni az igazat a hamistól. Csupán egy játéktábla.
Ennek a folyamatnak az első szakasza abból áll, hogy a kívánt tárgyra összpontosítva, az elme tartalmának folyamát az elmélkedéshez választott témára korlátozzuk. A pszichológusok erről úgy vélekednek, hogy a gondolatok áramát ösztönkésztetések határozzák meg, vagy a gondolatok tartalma a képzettársításoknak és a kondicionálásnak megfelelően szerveződik. Minden elméletgyártás a gondolatok természetéről azt feltételezi, hogy van egy benső „gondolkodó", egy láthatatlan emberke, aki felelős ezért az állandó, többtényezős folyamategyüttesért, amelyet elmeműködésnek nevezünk.
Egyesek számítógéppel vizsgálják ezeket a jelenségeket, és abban bíznak, hogy sikerül mesterséges intelligenciaként működő programot létrehozniuk. Ezek azonban a legjobb esetben is csak bizonyos korlátozott logikai folyamatokat utánoznak. Az elme egészének sokrétű, összetett folyamatai nem lineárisak, és nem szoríthatók a newtoni paradigma keretei közéi, ezért számító-géppel nem modellezhetők. Az elme alapvető tartalmát leginkább látszólag véletlenszerű vagy kaotikus összetételként jellemezhetnénk, amelybe logikus, ésszerű vagy értelmes eszmefuttatások vegyülnek, de hamar visszaolvadnak a szüntelen fecsegés zajába.
Az értelmes logikai összefüggések időszakai kaotikusan jelennek meg. Az elme a valóságra összpontosító, meghatározott sorrendet követő feldolgozás rövid időszakait ugyanolyan véletlenszerűen választja, mint a merengés, képzelődés vagy ábrándozás pillanatait. Az intuitív ugrások figyelmeztetés nélkül történnek. Ugyanekkora a valószínűsége az olyan időszakoknak, amikor a gondolatok elakadnak, elenyésznek, kihagy az emlékezet, vagy különböző gondolattöredékek tűnnek el egy végtelen útvesztőben.
Egyvalami biztos: az elme teljes mértékben megbízhatatlan. Egyáltalán nem támaszkodhatunk rá. Elfelejti magával vinni a kulcsot a munkahelyre, egy idő után nem emlékszik a telefonszámokra és a címekre, bosszúságot és csalódást okoz. Az elme tisztaságát érzelmek, érzések, előítéletek, vakfoltok, tagadások, kivetítések, üldözési tévképzetek, szorongások, félelmek, megbánások, aggodalmak, nyugtalanság zavarják meg, továbbá a szegénység, öregség, betegség, halál, kudarc, elutasítás, veszteség és sorscsapások rettegett rémképei. Mindezek mellett az elmét ártatlanságában is hibásan programozták be a hirdetett eszmékkel, politikai jelszavakkal, vallási és társadalmi dogmákkal, a tények folyamatos elferdítésével, nem is beszélve a dolgok meghamisításáról, a félreértésekről, tévítéletekről és a félretájékoztatásról.
David R. Hawkins